A gondolatok nem témák szerint rendeződnek. Inkább állapotok, élethelyzetek és belső mozgások mentén. Érdemes úgy olvasni őket, ahogy az ember egy könyvespolc előtt megáll: ami megszólít, azt levenni.
Ezekben a szövegekben visszatérnek hétköznapi helyzetek, emlékek, kapcsolódások és eltávolodások, munka és idő, fáradás és jelenlét, hit, kétely és változás. Nem mindegyik írás illik egyértelműen ide. De nem a besorolhatóságuk adja az értelmüket, hanem az, hogy valakiben egyszer csak megmozdítsanak valamit.
Azt gondolom minden olyan berögzült szokás, ami gátol abban, hogy teljes és kiegyensúlyozott életet élj nevezhető függőségnek. Talán fel sem ismered magadtól, hogy olyan cipőben jársz évek, évtizedek óta, amely már rég feltörte a lábad és napról napra csak ugyanoda visz. Bármitől függővé válhatsz, lehet az pénz, alkohol, drogok, szex, társas vagy...
A vasárnapi sziesztában arra gondolt, hová is halad a világ, hová is halad ő a világban. Halad-e egyáltalán vagy csak körbe-körbe jár? Egyáltalán mit jelent haladni? Milyen ütemben? A sikeres emberek cégeket, cégbirodalmakat működtetnek látszólag nehézségek nélkül. Nem kérdés, hogy jól élnek, nem számít, hogy mennyi a kávézóban az eszpresszó ára.
Az időutazás. Az egyik nagy kérdése a fizikusoknak, hogy létezik-e? A válasz egyértelműen igen. A lélek képes rá, mert a lélek számára nem képeznek akadályt sem az idő sem a tér korlátai. A nehézség abban rejlik, hogy hogyan engeded a lelked hosszabb-rövidebb időre szabadon, hogy kedve szerint utazzon egyet.
Néhány perccel azelőtt ébredt, hogy az ébresztő megszólalt volna. Egy álomból rántotta vissza az általában érzékelt valóságba az a belső óra, ami jól működött benne. Az álomkép néhány percnyi cselekménye tisztán és színesben az emlékezetében volt.
A Baráti-hegy mögött épp kezdett eltűnni a lenyugvó nap. Később úgy tűnt a visszapillantóból, mintha vörösen izzva eggyé vált volna az autópálya aszfaltjával, valahol a háta mögött messze, mintha onnan már nem is lenne út.
A tóparti fűzek a sárga tincseit a tavasz melege lassan halvány zöldre színezte és százszorszépek virítottak a töltés pázsitján. Ta-va-szí szél ví-zeeet á-raszt virá-gom víí-rá-gom - énekelte csendesen Sztív míg egyik zsiliptől a másikig elsétált.
A pohár falára templomablakokat rajzolt a csersav, lassan csorgott le a bíbor színű lé a boltívekről. Vasárnap volt, egy csodás péntek esti borkóstolás és egy hosszú napsütéses szombat után, amit szinte teljes egészében a szőlőben töltött.
Szeles hideg szombat volt, Sztív kiment metszeni, hogy majd idén is szép termés legyen. Három órát töltött kint, úgy érezte kifújta a szél még a lelkét is. Vasárnap már kevésbé volt szeles az idő, de pár fokkal még hűvösebb lett. Akkor is ment, mert haladni akart.
Egy csettintés és a kék égen jársz, felhőről felhőre lépsz. Az az egzotikus, rezgő női hang csengett a fülében még most a tó partján is, teljesen beleivódott a fejébe. Egyszerűen az agyáig bizsergett a hallójárata csontocskáinak minden rezdülése az ő hangjától.
Hol vagy? Miért nem jössz? Kinézek a tóra, fel a Holdra, kérdezem, hol vagy? Mutasd meg! Talán tegnap épp egymásra mosolyogtunk, a pékségben, a postán, az utcán, a kávézóban, valahol. De ki vagy és hol? Talán itt vagy a szomszéd városban, talán csak pár utcával odébb. Mégsem jössz.