A gondolatok nem témák szerint rendeződnek. Inkább állapotok, élethelyzetek és belső mozgások mentén. Érdemes úgy olvasni őket, ahogy az ember egy könyvespolc előtt megáll: ami megszólít, azt levenni.
Ezekben a szövegekben visszatérnek hétköznapi helyzetek, emlékek, kapcsolódások és eltávolodások, munka és idő, fáradás és jelenlét, hit, kétely és változás. Nem mindegyik írás illik egyértelműen ide. De nem a besorolhatóságuk adja az értelmüket, hanem az, hogy valakiben egyszer csak megmozdítsanak valamit.
Kellemesen hűvös volt a reggel, Sztívnek sétálni volt kedve a tóparton. A várkanyar alatt haladt el az öreg Forddal, aztán a malom után a kőfal árnyékában könnyen talált is helyet. Ott letette a szekeret és az oda vezető úton gyalog indult visszafelé.
Végre vízen volt a bárka, kifutottak, maguk mögött hagyva a partot, hogy feledjék kissé a gondjaikat. Ki-ki a sajátját. Mi gondja lehet egy férfinek valamivel negyven felett, csaknem ötven körül? Ha él az apja, hogyan él? Még dolgozik, alkot, a nyugdíjas éveiben is? Vagy épp olyan az egészségi állapota, hogy ápolásra szorul? Bármelyik megeshet. Nem...
Alkonyodott a tóparti ház körül. A nagy ablakok előtt a stég után a Csukás tavacska fűzfáit a Badacsonyhoz egyre közelebb nyugvó csillagunk narancssárga sugári simogatták. Amint a horizont alá ért a fényes korong, a kandalló pislákoló tüze egyszeriben fellobbant. Mintha bele költözött volna az égről a Nap.
Tisztelet és szabadság, Polgártárs! Így is köszönthette volna a kezelőorvos, ha egyáltalán ajtót nyitott volna a kopogásra, de az ajtó csukva maradt. Így aztán Sztív fogta magát és nehezen viselve a váró zsúfoltságát, az enyhe tavaszi koraestében kiment a sürgősségi osztály bejárata elé. Némi téblábolás után leült törökülésben a fotocellás ajtókkal...
Leült a kertben egy rozoga zöld sámlira a nyitott pinceajtó elé, töltött egy pohár Irsai Olivért és szemlélődött a tavaszi zsongásban. Arra a nagy cseresznyefára gondolt, ami a távoli birtokon, a szembe szomszédnál állt magányosan, és úgy tűnt, milliónyi méh porozza.
A két hegy között tért nyugodni a nap, a tóparti ház körül csend volt és nyugalom. Ide nem ért el a világ zaja, vagy ha be is szűrődött valami abból az értelmetlen károgásból, amit mostanában még hírnek neveznek, valahogy tompult az egész. Itt az anyatermészet ölébe hajthatta az ember a fejét, az gyengéden a fülére tette a kezét, miközben azt...
A patakparton sétált dél felé, a folyásiránnyal szemben, a vár magasodott a távolban. Az előző napra gondolt, amikor rögtönzött idegenvezetővé lépett elő a balatoni barátoknak. Erre kirándultak, megmutatta hát nekik a Dunát a magasból, aztán közelről, majd a vizek városába gurultak át, ahol a várat járták körül és a történelmi nevezetességek...
Kanyarintott egy szeletet a kovászos kenyérből, megzsírozta, hagyma karikával fedte, megsózta, olaszrizlinget töltött a poharába hozzá, és jóízűen falatozni kezdett. Egy-egy harapáshoz időnként bort kortyolt. A kovászos kenyér savanykássá vált a bortól, aztán a többi alkotórésszel egy fenséges ízelegyet alkotott a szájában. Hmmm! Nem volt ilyen...
Tizennyolcezer-hétszázharmincnyolc lépés. Egyelőre nem a tengerparton. Az új munkahelyen ennyi a napi átlag. Régi-új hely. Gondoltam azzal kezdem, hogy nem léphet az ember kétszer ugyanabba a sz... vagyis folyóba. De, lehet, hogy néha mégis.
A hetedik napon megpihent. Megpihent volna, de rég nem látott áldás hullott az égből és betakarta csillogó fehér selyemtakarójával a bűnös világot. Hajnali három volt. Csend. A csend. Varázslat. Téli álom - pár órára.