Tisztelet és szabadság, Polgártárs

Tisztelet és szabadság, Polgártárs! Így is köszönthette volna a kezelőorvos, ha egyáltalán ajtót nyitott volna a kopogásra, de az ajtó csukva maradt. Így aztán Sztív fogta magát és nehezen viselve a váró zsúfoltságát, az enyhe tavaszi koraestében kiment a sürgősségi osztály bejárata elé. Némi téblábolás után leült törökülésben a járda kövének szélére, melyet a délutáni nap melege úgy áthatott, hogy nem kellett félnie a felfázástól, ezért leült törökülésben a fotocellás ajtókkal szemben, és elgondolkodott az elmúlt órák, napok, a korábbi évek eseményein.

2023-ban járt itt utoljára. Akkor ő volt bajban. Hasonló szép tavaszi idő volt, a kertből jött, akárcsak most. Nem tudta mi baja, egyszerűen csak le volt lassulva. Befelé fordult, nemigen kommunikált, érzelmileg, lelkileg szét volt zilálva. Egy kis segítségre volt szüksége, hogy helyre billenjen. Végül innen, az SBO-ról (sürgősségi betegellátó osztályról) kiindulva úgy kapta meg, hogy átkísérték a pszichiátriára, ahová bezárták, úgy egy hónapra. 

Elmúlt az akkori baj. Csak rossz emlék már. Most az édesapja volt bajban. Mentő hozta. Most már muszáj volt kérni, hívni a segítséget. Sosem kérték hatvankilenc év alatt. Egy ledolgozott élet, melyben harmincnyolc év munkaviszonnyal befizetett járulék után, meg kell magyarázni a mentésirányító diszpécsernek, miért kérünk mentőt, miért most kérünk, miért nem kértünk korábban, melyben ahelyett, hogy sürgősen intézkednének, van idő arra, hogy elmagyarázzák a segélyhívás közben, miért, mikor kérjünk legközelebb.  

A diszpécser a leírt, begyakorolt protokoll alapján kikérdezi a hívót a beteg állapotáról és besorolják az estet, egy skálán, hogy mennyi idő telhet el, amíg a hívástól számítva kiér a mentő. Ez esetben fél óra volt. Nem mondták meg előre, csak annyit, hogy jön a segítség. Talán megmondhatták volna, talán nem szabad megmondani, megnyugtatni a segítséget kérőt, nem ismertek a részletek, pedig azok lehetnének.

Semmi gond, megjött a segítség, ahogy ígérték, hogy meg fog érkezni és majdnem mindkét mentős kolléga segítőkész volt. Igen, az egyikük láthatóan megfásult a szolgálatban, az ötvenes éveiben járt, a másik, fiatal srác volt, kedves, tiszta tekintetű, megnyugtató kisugárzású. A fásult kolléga arra volt jó, hogy tartsa a kerekesszéket, amit behozott a házba, felvegye az adatokat, míg Sztív és az ifjú kolléga megbeszélték a papával, hogy akkor most hóna alá karolnak, felsegítik és beültetik a székbe. Sztív sem volt híján az erőnek, de egyedül nem sikerült összeszedni papót a földről, ketten viszont már úgy kapták fel a kilencven kilójával, mintha csak egy tollpaplant tennének odébb. 

Nem tudták, hogy mi lehet baj. Egynémely tünetek sztrókra engedtek következtetni, de nem volt elég ilyen tünet, hogy annyira sürgős legyen a kiérkezés. Bizony. Talán a Sintér Sándor állította össze a protokollt, amivel nem tehettek mást, minthogy követték a mentésirányítók és mentésben résztvevők. De hogy még a vizsgáló orvos is azon lamentáljon, hogy a páciens által elmondottak alapján csináljon-e koponya CT-t vagy sem, az egészen megdöbbentő volt. Főleg úgy, hogy felhívta Sztívet a papa beszállítását követően, úgy fél órával, hogy akkor ő most mégis milyen konklúziót írjon az ambuláns lapra az eset kapcsán?

Sztív igyekezett higgadt maradni a beszélgetés során, kimondatlanul afelé terelni a beszélgetést, hogy a doktor maga mondja ki: szükséges és indokolt a sürgős, alapos vizsgálat, akárhogy is, de "belefér" egy koponya CT. 

Talán ez a legfőbb baj. Van eszköz, van lehetőség, ami az orvost a vizsgálódás során segíti, de úgy kell, hogy érezze, választania kell, hogy elvégzi-e a műszeres vizsgálatot vagy sem. Hogy valamilyen, anyagi, kapacitás- vagy protokollbéli megfontolásból kell mérlegelnie, a képalkotó eljárás igénybevételét, nem a beteg állapota szempontjából. 

Végül "bevállalta a doktor". Aztán három órán át csend. Akkor Sztív felkerekedett, hogy személyesen érdeklődjön a papáról a sürgősségin. Négy órával a vizsgálatot követően ott ücsörgött a traumatológián egy kényelmetlen kerekesszéken, Sztív a kérdező kisablakon keresztül látta. Megkérdezte a kalitkát kinyitó nővért, hogy beszélhet-e az apjával? Látszott a zavar a nővéren ahogy kénytelen volt azt mondani: nem jöhet be. -És az édesapám kijöhet? -Sajnos nem, mert nem a mi betegünk. Ok... A megoldás, papa telefonja Sztív zsebében lapult. -Akkor legyen kedves átadni a telefonját neki, és legyen kedves segíteni felvenni neki, mert egy kézzel nem tudja, máris felhívom. Így beszélhetek vele? Némi habozás után igenlő választ kapott. 

Így tudtak beszélni négy órányi néma csend után, ott a sürgősségi osztályon. 

További három órába telt, mire a két oldalas ambuláns lap elkészült, benne az elvégzett CT, röntgen, és egyéb (szokásos) vizsgálatok leírásával, diagnózissal. Az is eldőlt, hogy egy életen át fizetett TB nem elég arra, hogy egy feltehetően a közelmúltban (elmúlt 1-2 napban) lezajlott sztrók után, bár nem biztos, hogy annak következményeként elesett ember, akinek a bal oldala vizsgálat idején is zsibbadt, érzékvesztett volt, átkerüljön a sürgősségi vizsgálatot követően egy neurológiai osztályra automatikusan. 

A betegszállítóra vártak. De arról a bizonytalan érkezés miatt lemondtak. Akadt más segítség szerencsére, így hamarabb szabadultak. A fél oldalára csaknem lebénult pácienst kedélyes elköszönéssel adták ki a kórházból a hozzátartozónak a tolószékben, amiből öt órányi ücsörgést követően fel kellett állnia, beszállnia az autóba, és a biztonságot nyújtó otthonába utazni a család és a szomszéd segítségével.

Igen tudom. Tízezrek tapasztalnak hasonlót évről évre az egészségügyben. Mindegy, hogy miért és hány év alatt alakult így, hogy ezt kell tapasztalni, de talán bízhatunk benne, hogy ennek is "vége van". 

Sztív papája orvosi csoda, ami a regenerálódását illeti. Három nappal az események után, a gyakran önkéntelenül mozgó bal karja, már újra úgy mozog, ahogy fejből a parancs érkezik hozzá. Képes a tányért megtartani vele és már eltalálja az orrát orrfújáskor. A futóművek még nincsenek rendben. Mintha ólómcsizmák lennének rajtuk, ezért szükséges a támasz. Jobbról egy könyéktámaszos sétabot, balról Sztív. A bal oldalon van a több súly - látszólag. Papó az örök balos, azután, hogy behúzta az ikszet a TISZA-ra, küzd a bal oldala tartásával... 

- Mitől estél orra tizenharmadikán, hétfőn, amikor már látszott a szavazás eredménye, kérdezte Sztív az édesapját? Mire ő röhögve azt válaszolta: a sokktól. 

Igen, tizenhatév sokkja vagy talán még hosszabb idő, ötvenhat szülöttjének, aki azért megtapasztalt ezt-azt az élete közel hetven évében. Persze, hogy ő is megkönnyebbült, de nehezen szabadul a keserű ízű gyűlölettől, ami fel-feltör belőle. Mert az a gyűlölet szító rendszer, ami összeomlott egy hete, mindenkin súlyos nyomokat hagyott. 

Hogy hogyan tovább? Rehabilitáció. Egyénnek, közösségnek egyaránt. Türelemmel, odafigyeléssel, szeretettel, humorral. Papával ez tök jól működik néhány napja. Talán az ország és benne minden polgár, minden ember felocsúdik lassacskán, aki nem érzett rögtön az első eredményhirdetéskor eufórikus megkönnyebbülést. 

Nyugalom. Jó helyen vagyunk, jó emberek vagyunk. Egymásért vagyunk. Olyanokat választottunk, akik így gondolkodnak, így éreznek. Értünk fognak dolgozni. Mindenkiért. Egy országért, amelyben hamarosan így köszönthetjük egymást, kortól, nemtől, vallási, politikai hozzáállástól, iskolázottságtól függetlenül,

Tisztelet és szabadság, Polgártárs!

Sztív