Isteni idő
Alkonyodott a tóparti ház körül. A nagy ablakok előtt a stég után a Csukás tavacska fűzfáit a Badacsonyhoz egyre közelebb nyugvó csillagunk narancssárga sugári simogatták. Amint a horizont alá ért a fényes korong, a kandalló pislákoló tüze egyszeriben fellobbant. Mintha bele költözött volna az égről a Nap.
Ám amint hirtelen lobogni kezdett, oly gyorsan hagyott is alább. Talán csak az utóbb bedobott kemény fa kérge kapott lángra ily hevesen. Kellett egy kis tűz estére, mert hidegnek ígérkezett az éjszaka.
Nyugodtan telt az elmúlt pár nap. Csak a kertben tett-vett, öntözött, gyomlált, vetett. Recept nélküli idegnyugtató orvosság.
Csend és napsütés. Egy-egy madár tavaszköszöntő szólama. Szélcsend és úgy 16-18 Celsius fok. A vetés, az ültetés, a teremtés csendes, türelemre intő folyamata a kertben - az ember által -, ez töltötte ki a napjait. A tavakban már jelentősen nőtt a plankton mennyisége a lassan melegedő vízben, talán Isten máig ható teremtő munkája.
Részesei lehetünk a teremtésnek nap mint nap. Beleavatkozhatunk, besegíthetünk, elindíthatjuk a folyamatokat.
Isten a föld porából teremtett bennünket és belénk lehelte az élet leheletét - mondják, vallják. Ráadásul az ábrázatunk is hasonlatos az övéhez. Vajon a teremtő erejéből nem kaptunk egy adagot azzal a lehelettel?
Valahogy nekem nincs Isten élményem hideg kőfalak közt, tömjénfüstben, talán megbocsátást vagy kegyelmet remélő, az élet fájdalmaitól remegő hangú idősek ajkán megszólaló, siralmas énekek hallatán. Viszont odakint a természetben, többször tapasztaltam az Örök teremtést, azt amely, mint képesség bennünk is ott szunnyad.
Csak ahhoz, hogy felismerjük, félre kell tenni a civilizációt kicsit és visszatérni azokhoz a tevékenységekhez, amik évezredek alatt íródtak belénk. Például a magok elvetése. Hogy az micsoda felemelő tevékenység! Előkészíteni a földben a helyüket, elvetni, megöntözni, aztán várni a csodát.
Mindig megtörténik. Évről évre. Ha sikerül kilépnünk az önmagunk korlátjaként feltalált időn, akkor bizony az örök körforgásban találjuk magunkat. Időtlenül folytathatunk egy-egy tevékenységet, mindegy mi az. Amikor elmerülünk benne, anélkül, hogy a külvilágra figyelnénk, anélkül, hogy észre vennénk a percek, órák múlását, és közben létre hozunk valami újat, elindítunk valamit az útján, akkor bizony megnyilvánul teremtő isteni mivoltunk.
Kár, hogy nem így tanították. Talán érdekelt volna a sztori azzal a sráccal, kétezer évvel ezelőttről. Tudjátok, az aki állítólag képes volt kézrátétellel (a szeretet erejével) gyógyítani, és hasonló csodákat okozni.
Az az érzésem, hogy van egy elhallgatott, elfeledett történelmünk, amelynek a nyomai mindenféle vallási vagy vallási jellegű történetekben, általában valami spirituális maszlaggal cicomázva fellelhetők. A magukat ébredőnek / felébredetteknek hirdetők beszélnek róla általában...
Az igaz történetünk pedig lehet, hogy az, hogy mindenkiben ott van az alkotó, teremtő erő. Csak a világ lett olyan, hogy ezt lerombolja, elfedje, beárnyalja, hogy olyanná tegye az embert, hogy saját maga kételkedjen az ereje meglétében, míg végül másoknak kiszolgáltatott senkiként robotol e világbéli túléléséért, a pénzért…
Pedig itt vagyunk az édenkertben, Isten kertjében, ahol a teremtés örök, isteni ideje napkeltétől napnyugtáig ismétlődik szüntelen körforgásban.
Bármi is ez körülöttünk, ha csak szimuláció is csupán, képesek vagyunk hatni bármely részére, egyénenként és közösen is…
Van még egy titok. Azzal is hatást ébresztünk, amiről beszélünk, ahogy beszélünk. Beszéljetek hát szépen, és hagyjátok a rossz nyelven írt híreket…
Ez az első lépések egyike ahhoz, hogy visszakapjátok az érzéketeket az örök isteni időhöz, most itt a Földön, a nekünk teremtett édenkertben, amelyben létezni érdemes minden nap.
Sztív