Találkozások

Kellemesen hűvös volt a reggel, Sztívnek sétálni volt kedve a tóparton. A várkanyar alatt haladt el az öreg Forddal, aztán a malom után a kőfal árnyékában könnyen talált is helyet. Ott letette a szekeret és az oda vezető úton gyalog indult visszafelé. 

Elsétált a várárok zsilipje előtt, nézte a halakat a vízben, amint azok a felszínhez közel úszkálnak, aztán tipegett tovább a várkapu felé. Ott egy kis időre hezitált, hogy ott sétáljon-e fel vagy menjen inkább tovább. A tovább mellett döntött, és hamarosan szembe jött a meglepetés, hogy milyen jól döntött.

Ahogy az étteremnél lévő kapuhoz ért egy fickó jött tétován szembe, a telefonja kijelzőjébe bújva. Sötét sapka volt rajta, tükröződő lencsés napszemüveg, sportzakó... 

- Jó reggelt!
- Jó reggelt!
- Elnézést, hogy van itt a parkolás, nem találok semmilyen zónát a telefonon...
- Áh, Művész Úr, szerbusz! 
- Szerbusz! (Azzal kezet ráztak, mint két régen látott barát.) Ott a kocsim, hogy lehet itt parkolni?
- Itt  úgy, hogy ha van tábla, amin van óra, akkor az azt jelzi, hogy két órára megállhatsz, csak ki kell tenni a kis órát a szélvédő mögé, és beállítani a parkolás kezdő idejét. Ha nincs tábla, akkor szabadon megállhatsz. 
- Csakugyan?
- Így van, ha mondom. Ott én nem látok táblát, szóval szabad parkolóhely.
- Köszönöm, nagyon köszönöm!
- Igazán nincs mit. Jól vagy?
- Köszönöm jól, és te?
- Én is, fogjuk rá...

Majd, mert valahogy igyekezett vissza a kocsihoz a Művész Úr, visszalépett kettőt és ismét kezet szorítottak elköszönésképpen. 

- Akkor Isten áldjon - mondta Sztív.
- Isten áldjon téged is - szólott Rudolf Péter, Marty Mcfly, Lali, a Vígszínház igazgatója, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne kezet rázni az utca emberével, egy földi halandóval, egy vidéki kisvárosban, ahol díjmentesen lehet parkolni.

Milyen finom elegancia volt a kézfogásában, határozottság, mégis valami légies könnyedség, mintha az egész ember ilyen légiesen könnyed lenne és ez az érzés rögtön Sztívre is átragadt.

Utólag persze beindult a verkli a fejében, mekkora poén lett volna azt mondani, az ott a kocsim megszólalásra, hogy melyik? Hol az Impala? Vagy rákezdeni Sanyika hangján a monológra: Szevúsz, mit akarsz? Kávét? Nincsen! Szemvics? Nem adoook...! 

Valószínűleg nevetés lett volna belőle!

De olyan villámcsapás szerű volt a találkozás élménye, hogy ezek akkor nem jöttek. Csak találkozott két ember és a lehető legjobbat kívánta egymásnak: Isten áldjon!

Talán jó lett volna megkérdezni, mi járatban a városban vagy egyebet, de elmaradt az is. Lehet, hogy tartogat a sors még egy találkozót?

Minden esetre innentől valahogy ezzel a légiesen könnyű érzéssel telt a nap. Sztív egy masszázsra volt bejelentkezve, ahova idejében meg is érkezett, azután pedig a kertbe igyekezett.

Eltelt néhány nap azóta. Munka, ingázás, barátok, kert, eső, kert... Valakinek említettem kikkel volt szerencsém találkozni az életben, például a Lukács Lacival egyszer az egyetemi kollégium aulájában. Kezet ráztunk, megsimogatta a kutyámat. Sidivel a benzinkúton, valahol Lepsénynél évekkel ezelőtt. A Delta zenekarral a buli előtt valamit megittunk szintén az egyetemi klubban... Pápai Jocival a gumisnál...

Valahogy van bennem rajongás a művészek iránt, de ez inkább csodálat. Távol áll tőlem, hogy olyasmivel terheljem őket, hogy jaaaj, gyere szelfizzünk vagy adj autogramot. Valahogy nem ez a lényeg. Hanem az az élmény, hogy: jaj de jó, te vagy az?

Péteren az látszott, mintha azon gondolkodna egy pillanatra a második kézfogásnál, hogy te vajon ki vagy...? Erre azt tudnám mondani, hogy: hát én, én vagyok, egy csodálód, aki alig ismeri a munkásságod, a populáris vonalat kivéve, úgyhogy legközelebb talán beszédbe elegyedhetünk a többiről, csak mint egyik ember a másikkal. 

És valahogy így, bárkivel.

Ez egy újabb hajnal, amikor bőven az ébresztő előtt sikerült ébredni és végre időt találni, leütni pár sort egy élményről. Több ilyenre lenne igényem...!

Menni kell, enni, inni adni a népnek, megkeresni a kis pénzt, hogy be legyen fizetve a kis járulék, aztán a nyolc órás reggeles után szabadság van délutánra ismét. Elég lenne a szabadság, a szabad lét is, csak úgy. 

Találkozni, beszélgetni, írni az életről.

Sztív