Hová tűnik az élet?

Hová tűnik az élet a lábunk alól, a földjeinkről, a tavainkból, a mindennapjainkból? Egy újabb éjszaka álmatlanul. Álmatlanul? Hiszen elaludtam este fél nyolc körül. Éjjel egy. Ébredek. Első motdulatommal hangüzentet küldök a Kedvesemnek, aki hétszáz kilométerre jár már. Későn indult el, jóval később, mint szeretett volna. Elszaladt az idő. Együtt. Boldogan. Kicsit drámaian. Végül ismét boldogan.

Vakarózás. Banki átutalások, hirdetéskezelések, e-mail-ek. Instant kávé. Összeszarta magát az öreg Ford szervója, ezért most a ház előtt áll. Nincs jó kávéért lődörgés az éjszakában az éjjel-nappali benzinkútra. Marad a szar instant. Régen jó volt. Mostanában valahogy pocséknak érződik. Talán másik márkát kellene választani. Talán semmi ilyet nem inni. 

Géczy Gábor - Új szövetség, 2. rész szól telefonról. Mentve van, de valamiért újra feldobta az algoritmus. De jókat mond az Öreg! Azt kérdezi: hogy jutunk el a jobb állapotból az rosszabbik állapotba? Mi az, amitől elviseljük azt a változást, hogy egyre szarabb lesz az életünk és még tapsolunk is hozzá? 

Beleolvasok Anselm Grün - Igazság és őszinteség, a mai kor nagy erényei című művébe. Bevezetés, első mondat: "Egy olyan világban, ahol egyre inkább eltorzítják az igazságot, olyan emberekkel szeretnék találkozni, akik az igazság mellett tanúskodnak, akiknek a szavai összhangban vannak lényegük egészével.

Úgy bizony! Ilyen emberek vesznek körül. Aki ebbe nem illik, nincs a közelemben. Ha közelít valaki, megvizsgálom. Megfelel-e ennek a kritériumnak. Ha igen, maradni fog. Ha nem, odébb lépek. Két lépést. Menj békével Testvér. Ez a legjobb, amit mondhatok. Testvér akkor is, ha nem mérhető ezzel a mércével. De nem biztos, hogy van dolgunk egymással. 

Kedvesem üzenget. Hogy épp milyen zenét hallgat. Hamarosan célba ér. Olyan célba, ahová nem volt motivációja elindulni az együtt töltött, teremtő idő után. Lassan alakulnak a dolgok. Lassan alakítjuk. Alakítja a Gondviselés nekünk. Csak fogjuk egymás kezét és haladunk a saját elképzelésünk szerint, a saját tempónkban. Érdekes és különleges minden együtt töltött perc. Van mögöttünk úgy húsz év, ami eltelt valahogy. Nem csinálunk nagy ügyet belőle.

Innen kezdődik valami új. Húsz, negyven, nem tudhatjuk mennyi adatik meg együtt, de nem is ezen gondolkodunk naphosszat. Talán annyi adatik, amennyit elképzelünk. Vállalkozást indítunk, jótékony szervezetet, házat és kertet csinosítunk, alkotunk, teremtünk nap mint nap.

***

Húsz, negyven év? Mennyi adatik meg még nekünk? Ezzel az aszállyal, ami évek óta történik itt körülöttünk? Miért történik? Miért nem látta senki előre, hogy ez történhet? Hogy ilyen hamar történhet?

Hol marad az igaz szó az eseményekről? Hol van az a hihető tudományos értekezés, ami elmagyarázza tényszerűen az okokat, amik ide vezettek? Hol van a kiút ebből? A lehetséges megoldás a változásra? A remény az élhető folytatásra?

Gábor bácsi: Az ember teremteni jött le. Isten képmására teremteni jött le ebbe a világba. És ma nem tudunk teremteni. Arról mesél, hogy egy természeti nép 1,5-2 órát dolgozik naponta. Ennyi idő kell ahhoz, hogy előállítsa a napi szükségleteit. Élelem, ivóvíz, ruházat, hajlék stb. Nézzünk magunkra. Mi mennyit és mit dolgozunk? A természeti népek azon a két órán kívül olyasmit csinálnak, ami boldoggá teszi őket. Mint a gyermek. A gyermek azt csinálja, amitől boldog, amitől lelkesedik. 

Ki az, akinek nem tűnt el az életéből a boldogság? Nem szenved csorbát nap, mint nap? Mert a szarságokkal kell az idejét töltenie. Csekkek, megélhetés, éppenhogy. Hónapról hónapra. Munkahely, ami nem jó. Környezet, ami nem jó. Élet, ami nem jó. Már nem jó. Romlik el az élet a körülöttünk. Tűnik el, szárad ki. Miért?

Mit tehetünk, hogy jobb legyen? Hogy megváltozzon? Hogy változni kezdjen. Napról napra. Hogy mérhető legyen a változás. Hogy érezzük, ma kicsit jobb. Ma esett egy kicsit. Jövő hétre ismét érkezik néhány milliméter. Néhány hétre előre látszik, hogy fog érkezni csapadék. Valóban meg is érkezik, nem csak hiú ábránd. 

Elzártam a híreket. Nem kell. Nem kell a baj, a fenyegetés, a háború, a halál, a vész, a tragédia napról napra. Nem kell a rihegés-röhögés a semmiről a rádióban reggelente. Kuss. 

A csend kell. A csend, amiben meghallom azt, amit most "papírra vetek". A csend, amiben a saját gondolatom nem csak része a zavaró zajnak. Hanem tiszta hegyi patak, amiből új élet születik végestelen végig, amerre csordogál. 

Levendulát ültetünk a ház falához. Pannonhalmáról hoztuk. Egy időszaki kiállítás mondanivalója az "embernevelésről" összecseng az elképzeléseinkkel és visszhangzik emlékezetünkben. Finom ebéd készül. Boldogok vagyunk ezen a vasárnapon. Alkotunk. Teremtünk. Minden mozdulatunkkal, minden gondolatunkkal. 

Életet teszünk oda, ahonnan eltűnt. 

Sztív