Madarak, lombok, csillagok

Jaj, de nyár lett
Kalászban ring a határ
Kaszálók sarjúján tarka virágok
Az éj csillagait a mezőn
Tükrözik a fehér mécsvirágok
Az ősi pázsitokon
A lándzsás útifű elvirágzott

Hajnali óra ez
Újra írni kívánok
Mikor a világ mélyen alszik
Rímeket farigcsálok

Idejét sem tudom már
Mikor volt oly óra
Hogy gondolatim
Versbe fontam volna

 Hajnalon vagy alkonyon
Arra  a buszra várok
Mely a gyárba visz
Hol a gépek monoton zajongnak
Hallgatom, ahogy a madarak
Folyton dalolnak

Mindegy, hogy esik, fú
A hajnal hideg csókot ád
Vagy izzaszt még estve is a hőség
Csak trillázzák szüntelen
Micsoda bőség!

Csak a robot munkát végezni
Naphosszat, az a meddőség
Meguntam, elég volt
Hol a dicsőség?

Vágyom, hogy újra
Gondolkodó
Ember legyek
Felkészültem
Vezekeltem
Eleget

Ó gépek...

Nem!

Madarak, lombok
Csillagok, virágok

Kiáltok:

Nem!

Nem én kiáltok

Százegy évvel ezelőtt írta József Attila a "Nem én kiáltok" című versét, melyet most olvastam el és valahogy az egyik sora ihletett rímeket alkotni és mondani velük valamit a világról, a világnak a világomról.

Talán meg kellene próbálni újra. Értelmiségi munka után nézni. Mert úgy érzem, kopik a képességem a dolgok helyes és érzékletes megfogalmazása iránt. Inspiráló társaságban szegény közegben telnek az órák, napok, évek. Én döntöttem így. Persze kellett hozzá, hogy az utamról erővel eltérítsenek. Az anyátok pi... ros tyúkja csípje meg a bokátokat! 

Nem haragszom ám! Senkire. Magamra sem. Kissé kezdő szakiként állok éltem vászna előtt, nézem mit festettem rá: ez ilyen lett. A megrendelő kiléte ismeretlen. Nézem. Nem tudom eldönteni, tetszik-e? Nem. Átfesthetem? Vagy "újra kezdhetem"? Más színekkel, más technikával. 

Itt általában a szépet írom. Legalábbis arra törekszem. Az igazat egy regényben szeretném megírni nektek. Azt hiszem, el is kezdem.

Sztív