Negyvennégy

Korahajnalban járta az öreg halászfalut. Ilyenkor sem látszott a településen az a több ezer turista, aki oda özönlött minden nyáron. Várta a pirkadatot, ami még igen messze volt időben. Nem tudott aludni. A kampányon járatta a tekervényeit. 

Muszáj volt megszöknie két napra. Környezetváltozást előidéznie. Távolabbról tekinteni a dolgaira. Vízpartra érni és csendben, nyugalomban, egyedül elgondolkodni. Negyvennégy lett tizenegyedikén, kedden. Jövőre szerdára fog esni a születésnapja, pont, mint ezerkilencszáznyolcvankettőben. Negyvennégy év... 

Odahaza a dolgozóasztalán egy vázában huszonkét szál levendula virág és huszonkét szál búzakalász állt dísznek. Huszonkét virágzó ifjúi év, huszonkét kalászló, bőséget adó év. Most mi következik? Újabb huszonkettő virágzás? Aztán még huszonkettő kiteljesedés? Szép lenne! Tervnek jó. 

A kikelet eljött, a nap haladt, legfőképp tanulással, felkészüléssel, kapcsolatépítéssel telt. Így távolról is. Sok ember, sok információ, sok vélemény. Néha olyan vélemény, ami elsőre talán nem a legkedvesebben hangzik, de legalább őszinte. És mégis milyen jó, hogy mondják: téged nem tartalak alkalmasnak polgármesternek. Sőt, egyik jelöltet sem. Rendben, köszönöm a véleményed. Aztán jellemzően beszélgetnek másfél-két órát egy kávé mellett, hogy jobban megismerjék egymást. 

Egy kávé árában Sztív megveszi tizenöt-húsz év tapasztalatának az esszenciáját. Nem átéli, megtapasztalja azokat a nehézségeket, amin az illető ilyen hosszú idő alatt keresztül ment, mégis olyan tanításként, tanulságként szolgál a számára, mintha a saját tapasztalata lett volna. Mert képes beleélni magát abba, amit a vele szemben ülő ember elmond. Képes jól reagálni, befogadni a hallottakat és megfelelően reflektálni. 

Ettől persze a beszélő is úgy érzi, máris közelebb kerültek egymáshoz. Időnként meg azon veszi észre magát, hogy jaj, ez olyan bizalmas, amit most elmondott, miért is mondta el. Hiszen nem is kérte, hogy erről beszéljen. Mégis kikívánkozott. 

Igen, Sztív tisztában volt ezzel a "szuperképességével", és nem volt rest használni. Jószándékkal, nyitottan és bizalmasan hallgatta az elbeszélőket. Megőrizte titokként, amit rá bíztak titokként, miközben felvértezte magát információkkal, tudással, készségekkel, amiknek később hasznát vehette. 

Este felé a tavak körül sétált. A természetet figyelte, minden élőlényt maga körül. A legegyszerűbb növénytől, az algáktól kezdve, a legparányibb planktonon keresztül, mondhatni törzsfejlődés sorrendjében, minden teremtett életet végig vizsgált. Átgondolta az összefüggéseket, a kapcsoltságokat, azt, hogy ki kitől függ, ki kit eszik meg. A természet íratlan törvényei vették körül, amelyek tökéletesen működtek.

Milyen jó lenne, ha ennyire ismerné, értené az egyes embereket, az emberi kapcsolatokat. Lehet olvasva is emberismeretre szert tenni, de leggyorsabban a kapcsolódások révén lehetséges. Ezért a kapcsolódásokat sűrítette minden napjába az elmúlt hetekben.

Tisztán és világosan akart látni a pályán, kinek mi a motivációja, ki kit ismer el, ki kinek segít a kampányban. A napi gondolkodási és időbeli kapacitásának nagyobb részét ezzel lefoglalta. Minden más háttérbe szorult, kivéve a kedvese. Rá kiemelten figyelt minden dolga mellett. Ha csak üzenetben lehetett éppen, akkor úgy, de ha személyesen, akkor képes volt félre tenni a munkát és csak rá figyelni.

Negyvennégy évből legalább huszonkettő telt úgy, hogy azt tanulta: jól tudjon kapcsolódni. Jól tudjon figyelni, megfigyelni. Hogy ez éppen sikert hoz-e a közeljövőben, hamarosan ki fog derülni!

Most egy újabb reggel érkezett el, amikor olyan kötelmeknek szükséges eleget tennie, amik egyébként az életben szükségszerűek, de hátráltatják a fejlődésben. Túl sok időt kötnek le  az életéből. De remélhetőleg a gondviselés segítségével, hamarosan elhagyhatók ezek a kötelmek, és a szíve választása szerint élhet: az embereknek.