Szőkék a vesztem

Tisztán és élesen láttam magam előtt minden arcvonását, szép mosolyát, éreztem a csókja ízét, a haja illatát, a bőre selymességét. Felderengett minden mozdulata, gesztusa, az a pillanat, ahogy kétséggel kimondta: te csak szórakozol velem. Lehetetlen volt meggyőzni az ellenkezőjéről, hogy ő lehet az, akit egész életemben szeretnék... mert ha csak rá gondolok, szeretem még most is. 

Persze volt még pár kedves, mind szeretett és mind szerettem, de olyan, mint ő, nem volt még egy. Nem értettem, nem ismertem ki igaz valóját, nem tudtam milyen belső harcokat vív, mi / ki tette vele, hogy depressziós volt. Nem értettem, mert nem éltem még meg azt az állapotot. Mondhatnám, hogy ma már tudom mit élhetett meg, de inkább csak sejtem. Mert ez az állapot is általánosságban jól körülírható, legbelül mégis mindenkinek más. Másképp kerül bele az ember és másképp kerül ki belőle. 

Igen, éretlen voltam és tapasztalatlan, hogy nem értettem meg őt. Az élet megtanított mindenre, ami ehhez akkor kellett volna. Ha egyszer tudnék ismét szemtől szemben állni vele, csak annyit mondanék őszintén: mindent értek, szeretlek. Mindegy, hogy ez a szeretet viszonzásra lel-e vagy sem. Ez csupán az a reményteljes érzés részemről, hogy neki most jó, bárhogy is van és ha szüksége van rám, ha messze is, de itt vagyok, bármikor. 

Így ébredtem, róla álmodtam, álmomban, egy párhuzamos világban még mindig igyekeztem meggyőzni, engesztelni, megmenteni, jól szeretni. 

***

Szivárványok - mondta. Nézett hunyorítva és nem szólt többet, de a levegőben ott volt a szó után egy baszd meg. Féltékeny volt. Bárkire. Tűpontosan tudta, melyik nő tetszik. Ha szembe jött valaki az utcán, hiába néztem az utca másik oldalát, ő már tudta: az a nő nekem tetszik. Elneveztük szivárványoknak ezeket a nőket. Többször csipkelődött vele, a fülemben cseng, ahogy mondta: a szivárványaid (b +...!). 

Egy nyári napon a sárgulni kezdő őszi árpában sétáltunk. Fekete ruha volt rajta, piros övvel, és készítettem néhány fotót róla. Nagyon élte azt a pillanatot, bájos volt és ragyogott. Az intellektusával bűvölt el először. Aztán már mindegy volt, beleszerettem. Hogy szerettünk ki egymásból, nem is emlékszem. De úgy látszik most boldog és ennek őszintén örülök, igazán megérdemli.

***

Talán el kellene mesélnem mindegy egyes szerelmet. Nektek. Talán keresnem kellene ismét vagy inkább hagynom, hogy megtaláljon. Hogy kiszínezzem a napjaim azzal a vibrálással, amit akkor érez az ember, ha valakit őszintét szeret, ha valaki őszintén viszont szereti.

Sztív