Tizennyolcezer-hétszázharmincnyolc

Tizennyolcezer-hétszázharmincnyolc lépés. Egyelőre nem a tengerparton. Az új munkahelyen ennyi a napi átlag. Régi-új hely. Gondoltam azzal kezdem, hogy nem léphet az ember kétszer ugyanabba a sz... vagyis folyóba. De, lehet, hogy néha mégis.

Sokan kedvesen invitáltak a munkatársak közül, így aztán engedtem a csábításnak, és túl tudtam lépni azon, hogy visszafelé nem akarok menni, csak előrefelé. Mondjuk Magyarország is előre megy nem hátra, aztán mégis... Vagyis, na, mindegy! Úgy döntöttem, most erre lesz az előre: kicsit vissza oda, ahol nem volt régen sem rossz, és lehet, hogy még szerettek is, ami részben máig tart.

Meg az az igazság, egyre lehangolóbb helyeken dolgoztam az elmúlt évben. Meg akartam már szüntetni az éjszakázást az életemben. Legalábbis a másokért való éjszakázást. Az egy más kérdés, hogy úgy alszom, mint a középkorban. Este aludni térek a tyúkokkal, aztán megébredek az éjszaka közepén és diszkózok hajnalig az interneten. Aztán hajnalban sunyok még egyet, ha lehet. Ha nem, akkor indul a nap, ahogy indul. Majd másnap kipihenem. 

Bemegyek, meleg van, szól a zene, sétálgatok egész nap, pakolászok, udvariasan kiszolgálom a vevőket. Ha borról van szó, kimondottan kedvemre van ajánlásokat tenni. Fura, mintha már írtam volna ezeket a sorokat korábban. Talán egy előző életben, talán egy párhuzamos univerzumban. Olyan emlékképszerű események jönnek szembe mostanában, tudjátok, a déjà vu. 

Mindemelett rendületlenül keresem azt a lehetőséget, ahol ésszel többet kell dolgozni, mint ész nélkül. Persze az igazság az, hogy a raktári anyagmozgatás vagy az áruházban az árufeltöltés sem megy ész nélkül, csak divatosabb azt mondani: ja, biodroid vagy. Nem, nem vagyok az. Pontosan tudom, hogyan lehet a legkevesebb fáradsággal és a legkevesebb időveszteséggel hatékonyan dolgozni. Éppen ezért a tizennyolcezer lépést általában egy szuszra lépem le, nettó nyolc óra munkaidőben és a fél óra szünetre csak ez után megyek el, a távozás előtt. Persze ha lenne rugalmasság a rendszerben, le is léphetnék ennyivel előbb, de az sajnos nincs. 

Élvezem, amit csinálok. Kedvemre van, hogy negyvenhárom évesen ilyen jó az állóképességem. Itt nem kell maratont futni, de talpalni kell tisztességgel. Nem fáj semmim. Nincs miért nyöszörögnöm. Jól tudom használni az erőmet, a testemet. Ezt, gondolom nem mindenki mondhatja el magáról negyven felett. Sokan talán negyven alatt sem. Nem tudom meddig kell, hogy így menjen, de bízom benne, hogy sokáig fog még. Vigyázok magamra, hagyok időt és lehetőséget a regenerálódásra. 

Keresem, hogy mit tanulhatnék. Hol találhatok új, hasznos ismeretekre. Olyan helyen, ahol nem én fizetek a tudásért, hanem nekem fizetnek azért, hogy fejlődjek és aztán azzal hasznot hozzak. Van ilyen, és talán ez is összejön hamarosan.

Nyúlnak a nappalok. A hó alól előbújt a kert, kisorolt a dughagyma. A szőlő várja a metszőollót, az akác, a bodza, a mogyoró a fűrészt. Megyek és igazítok a birtokon, amikor az idő engedi. Mert erre szükségem van. Szebben és jobban akarom csinálni, mint az elmúlt évben. Erre kell még idő, energia. Elképzelem, hogy meg lesz rá, és meg lesz rá. Drukkoljatok!

Köszi,

Sztív