Húsvét előtti csütörtök volt, enyhe, szeles, áprilisi idő. Felpattant a kerékpárjára és a faluból leereszkedett a patak partján futó kerékpárútra. Még a patak vizének felszínét is a szél csipkézte, mintha az fújná a folyás irányába. Így könnyű dolga volt, mert az útja a széllel és a folyásiránnyal megegyezett. Alig kellett hajtani, a hátszéllel...
A tavaknál érte az alkonyat. A Nap a két kilátó között tért nyugovóra. Hosszú és tartalmas nap volt. Hálóhúzás, iszapgyúrás, sikeres fogás. Délután a közeli termálfürdőbe tért regenerálódni Öreg barátjával. Mennyivel jobb a tiszta víz, mondta. És mennyivel könnyebb a járás benne, szólott Gábriel és elnevették magukat.
Száradunk. Nem meg. Ki. Egy szántó és egy legelő. A legelőkön itt a hegyen, egy túlnyomó részt birkás, kecskés vegyes nyáj legel rendszerint. Alig van már zöld, amit csipegetni tudnak. Hol van már az eső?
Ma ismét itt járt. Lehet, van annak már huszonöt éve, hogy először szaunázott itt. Azok az ismerős arcok, akik ma is töltötték a vasárnap délutánjukat huszonöt évvel ezelőtt is ugyanígy itt voltak, s talán még ennél is régebben. Egy közösség, amiben mindenki családtag. Az is, aki először jön ide, az is, aki századszor, ezredszer.
Nincs ennél...
Egy napon reggel, mikor felzaklatták, a tópart felé kitért. Szerencsés volt, mert bárhol járt, élt, dolgozott, mindig volt egy tópart a közelben. Megállt a várárok után a parkolóban és felsétált a partra a mészköves ösvényen a malom mellett. A reggeli nap sugarai gyorsan erősödtek és olvadt is a vékony jég a tó felszínén. Szép idő ígérkezett erre a...
Kedves Martin!
Gondolatban itt ülök, e kéklő víztükörnél. Számolgatok. Te tizenhét lettél. Először azt számoltam ki, mikor is születtél. Húszhuszonöt mínusz tizenhét az húsztizenöt, az kétezernyolc. Hm... Kétezernyolc mínusz ezerkilencszáznyolcvankettő az huszonhat. Huszonhat voltam. A doktori iskola hallgatója voltam. Nem tudtam pontosan mit akarok...
A városban érte az alkonyat. A Vénusz már ragyogott a délnyugati égbolton. A könyvtártól a vasútállomás felé haladt, át az aluljárón, be a plázába, el a földszinti üzletsorok előtt, ki az OBI és a pláza közötti parkolóba, szívesebben állt itt meg, mint a bevásárlóközpont mélygarázsában. Az év nyolcadik napján a dolgai rendezettek voltak, nem hozott...
Karácsonymásnapja volt. A reggeli fagyok zúzmarával borították be a tájat, a jégkristályoktól megőszült a venyige birtokon. Ahogy a Nap ereje lassan fokozódott, a sorok délkeleti oldala olvadt ki először, az ellenkező oldal még fehéren csillogott. Hát így nem lehet metszeni reggel fél tíz körül! Akkor marad a favágás.
A nagymamához indultak, aki a nyáron töltötte be a nyolcvanötöt. Marci macskával él együtt a nagy házban, tesz-vesz, ha a kertben nem lehet, akkor a konyhában. Karamellás süteménye és a zserbója még mindig tökéletes, nem csak ízében, formájában is. Mennyi lelkierő, mennyi szeretet lakozik benne, hogy a bizony fájós kezekkel, lábakkal ott...
Csónakázunk, az idő vad folyama nem áll meg. Néha úgy tűnik lelassul, örvénylik, elragad, lehúz a mélybe, elenged. Egy nagy sóhajjal jutunk ismét levegőhöz és kérdezzük: mi volt ez? Húszhúsz Covid. Sodort végig húszhuszonegyen, húszhuszonkettő: az a barom Vlagyimir! Húszhuszonhárom, azt inkább hagyjuk is... Húszhuszonnégy, csak egy újabb vihar...